anyuci

Tiptoptiptoptiptop, pergő nyolcadok, aztán még egy szólam bekapcsolódik, ez csak a negyedeket üti: top, top, top, top, a szemem tikkelni kezd, a végtermék félúton megáll, hogy a költővel szóljak, sz... izé, szó bennszakad, hang fennakad, bumm a vécéajtó, és beviharzanak a kölykök: szia, anya! Kakálsz? Mert ha igen, azt látni kell. Nem mintha a pisilés kevésbé lenne érdekes, azt is nézni kell. A vécé anya és apa potyadékán kívül pedig még ezer csodát és száz kalandot rejt, le lehet tekerni a papírt, nyitogatni lehet a csapot, ki lehet szedni az illatosítót, hogy anya egészségügyi toalettjének szétdobálásáról, homlokunkra ragasztásáról vagy orrunkba dugdosásáról ne is szóljunk. Nem találtam olyan kutatást a neten, ami gyermekeink számunkra legidegesítőbb szokásait mérné fel. Nyilván kissé zsenánt lenne felkérni a büszkeségtől hízó májú szülőket, sorolják fel és pontozzák kölykeik azon viselkedésformáit, amitől a falnak futnak vagy behánynak. Vannak káros, undorító, ijesztő szokások, meg egy sereg pszichológus, aki kérve-kéretlenül tanácsot oszt, hogyan szokassuk le a gyerekeinket az ujjszopásról, hajrágásról vagy az éjjeli visításról. Kezdjük azzal, ugye, hogy értsük meg, dédelgessük, hiszen ez mindig stressztünet, és persze ne mutassunk neki rossz példát. Ám mi van azokkal a szokásokkal, amik nem károsak, legfeljebb hihetetlenül idegesítőek, és mintha direkt a bosszantásunkra fejlesztették volna ki őket, úgy, hogy soha, a büdös életben nem láttak senkitől még hasonlót sem? Nálunk ilyen a kisebbnél a tépkedés. Mindent apró darabokra, tökmindegy, hogy vécépapír, könyvtári olvasójegy volt-e vagy munkaszerződés, fél percen belül nyáltól ázott apró fecnikben hullik a földre, és a kis egyéves buci fejére leradírozhatatlan, elégedett vigyor telepszik. A lelkes vécélátogatás egyik oka nála az ürügy a vécépapírozásra. A másik a bugyinkba bújás, amit mindkettő csinál, rendszerint röhögve. Kiszedik a bugyikat és gatyákat a fehérneműs fiókunkból és a nyakukba akasztják, általában nem is egyet, hanem amennyit találnak. A legrosszabb, és ezzel ismét a cévéhez kanyarodom vissza, hogy ha épp trónolok, a kisebb elkezdi húzogatni a bugyimat, és próbálja beledugni a fejét a combom mellett. A "bújj anyádba!" nála még szó szerint értendő, de hát csak nem marad így harmincéves koráig. Vagy ha mégis, állati nehéz lesz kiházasítani. Az undi dolgok iránti rajongás életkori sajátosság, szintén elmúlik, jó esetben. Így tehát, hogy látni akarják a kakit és pisit, ahogy elnyeli a lefolyó rejtélye, mondhatjuk, természetes. Ám hogy minden alkalommal látniuk kell, és ehhez rám kell törniük az ajtót, az már-már ellehetetleníti az anyagcserémet. Pedig próbálok nem reagálni, illetve igyekszem természetesen viselkedni, tehát nem bosszankodom látványosan és kakibúcsúztató fesztivált sem rendezünk minden lehúzásnál, énekkel, mesével és körtánccal, nehogy különlegessé tegyem számukra a klotyót, és minél hamarabb ráunjanak. Ha elszakad a cérnám és kizárom őket, kaparják az ajtót és sírnak, ami jóval frusztrálóbb, mintha néznek, és közben tekergetik a csapot. Mindezzel együtt a vécés manőver nálam évek óta első a "gyermekeim legbosszantóbb szokásai"-listán, amit, bár értük élek és bármikor halnék értük, önkéntelenül is vezetek fejben. Sajnos a minden alkalommal megszakított eseménynek már fizikai vonzata is lett: kijött az aranyerem. Csak reménykedni tudok, hogy lesznek későbbi bosszantó szokásaik, amik majd kiszorítják a vécéőrjáratot, és ezek számomra kevésbé lesznek fájdalmasak...

Amit ma el szeretnék mesélni, egy régi farsang tájékán esett meg egy testvérpárral, két kislánnyal. Közeledett az iskolai farsang, és mint ilyenkor mindig, az egész család sokáig törte a fejét, milyen jelmezt viseljenek. Ez olyan régen történt, hogy még nem voltak nagy áruházak, ahová csak úgy bement az ember és vett tündérjelmezt meg királylányjelmezt meg pókemberjelmezt meg Bakugan-jelmezt, hanem a szülők és a gyerekek maguk fabrikálták a jelmezeket, jobb híján. Az ügyesebbek egészen mutatósokat készítettek, és persze akinek éppen a farsangi jelmeztervezéshez nem volt olyan nagy tehetsége, hát kicsit sutább, de azért kedves jelmezt rakott össze. Anyu a kisebbik lányhoz fordult. - Legyél nyúl! - Az tavaly voltam - mondta a kisebbik kislány. - Akkor esetleg egy szép virág? A fejedre tennénk egy sapkát, rá szirmokat varrnánk, zöld nadrágban és felsőben lennél... - A kislány elhúzta a száját. - Vagy tévé? Nagy kartondobozzal, a fejeden antennával. - A kislány majdnem elsírta magát. - Én elefánt szeretnék lenni - mondta a nagyobbik. - De olyan igazi, nagy testű, hosszú ormányú. - Hát, ormányt végülis csinálhatnánk egy kimustrált porszívócsőből... mondta Apu elgondolkodva - és valahogy az orrodhoz erősítenénk... - A nagyobbik lány ettől egy kicsit megijedt és gyorsan azt mondta: - Vagy lehetnék zsiráf! - Ez az! - Csapott a homlokára Apu. - Mind a ketten zsiráfok lesztek! - Mind a ketten? Néztek rá csodálkozva a kislányok és Anyu. - Hát persze! Te leszel a zsiráf eleje - mondta a nagyobbik lánynak - te pedig az ő derekába kapaszkodsz, lehajolsz, rádterítjük a zsiráf testét és így négy lábon jár majd az állat. Mindenki nagyon boldog lett ettől a jó ötlettől és Apu és Anyu már aznap nekikezdtek a zsiráfkészítésnek. Kellett egy nagy sárga lepel, amire barna foltokat varrtak, ez lesz a zsiráf teste, ez alatt lesz a kisebbik lány. Kellett egy kartonhengerből készített és lefestett nyak és fej, ezt húzza majd magára a nagyobb lány. Először csak esténként zörgött Anyu varrógépe és neszezett Apu ecsetje, kattogott a tűzőgépe. Aztán, a farsang közeledtével, már egész éjszaka folyt a munka. A zsiráfnyak és zsiráftest összeillesztése volt a legnehezebb: sehogy sem fogott a ragasztó, a karton elszakadt, a festék elkenődött, a kapcsok kiengedtek, a varrás szétfeslett. Azért nagy nehezen összeállt a foltos jószág. Apu valahol még két pár lábtyűt is szerzett, narancssárga alapon barna csíkosat. A farsang reggelén Anyu és Apu kimerülten ültek az asztalnál, a tizedik kávéjukat itták és nézték a gyerekeket, akik boldogan futkostak jelmezestül a szobában: a nagy zsiráftest alatt négy csíkos láb szaporázta. De a legnagyobb boldogság az volt, mikor a farsangi mulatság után hazavihették az első díjért járó hatalmas dobostortát és mindet befalhatták egyszerre. Fájt is másnap a hasunk, ha jól emlékszem.

Sziasztok, Gergő vagyok. 2011. november 30-án születtem. Elmeséljem, hogyan? November vége felé már 2-3 naponta jártunk UH vizsgálatra anyával, mert vészesen fogyott a magzatvíz. Ő mindig azzal viccelt, hogy én iszom ki, mivel minden vizsgálatnál le is buktam, épp nagyokat kortyoltam a vízből. Így esett a dolog, hogy november 30-án reggel már annyira kevésnek találták a vizet, hogy jobbnak látták, ha megszületek. Aztán még az is kiderült, hogy belekakiltam a vízbe. Az pedig rám nézve veszélyes... Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre. Szóval 10 órakor anya már a nyíregyházi kórház szülészeti osztályára került, bekötötték neki a sóoldatos infúziót, aztán 11 órakor volt a burokrepesztés. Ez után nem sokkal apa is megérkezett és végig anya mellett volt. Szerencsére a nőgyógyász doktornő és a szülésznő is műszakon kívül volt, szóval egész végig ott voltak négyen együtt a VIP szobában, míg meg nem születtem. Az infúziók hatására megkezdődtek a mesterségesen generált vajúdási fájások. Én ezekből mit sem érzékeltem, teljesen jó volt a szívhangom. Anya néha labdán ült, néha vécére járt és jól viselte a 3 perces fájásokat. Aztán egy idő után már nem lehetett túl könnyű, mert orvosi fájdalomcsillapító gázt szívott, hogy tompítsa a fájdalmait. Kb. 17 óra körül kezdődött meg a kitolási időszak, ekkor jöttek igazán az érdekes dolgok. Nekem nagyon leesett a szívhangom, de már behelyezkedtem a szülőcsatornába, szóval már csak egy irányba jöhettem ki, viszont sürgős volt a dolog. Egy kedves nőgyógyász doktor bácsitól kaptunk szülésekhez használatos gélt, ami segítette a folyamatot. Ám az nehezítette a dolgot, hogy anya másodlagos fájásgyenge lett, azaz nem volt kitolási ingere. Hát így nem volt könnyű világra segíteni engem, amiben én úgy vállaltam aktívan szerepet, hogy a nyakamra tekertem a köldökzsinórt, így még mindig vissza is csusszantam, ha nem nyomott túl erősen. Aztán amikor megjelentem, akkor látták, hogy úgy érkezem, mint szupermen, nemcsak a buksim jött, hanem az egyik kezem is. Hát, biztosan nem lehetett könnyű, hiszen miután engem a felsírásom után elvittek (apa végig elkísért a vizsgálatokon, nehogy lelépjek), anyát elég sokáig toldozták-foldozták. Most viszont már nem panaszkodik, jól van ebből a szempontból. Nekem mindhárom Apgar-tesztem 10-es lett, minden reakcióm tökéletes, apa megnyugodott. A körülményekhez képest minden szerencsésen lezajlott, engem már az egyik nagymaminak be is mutattak születésem után 1 órával. Anyát is készültek kiengedni a kétórás megfigyelésről, mehetett vécére a saját lábán. Addig minden oké is volt, amíg vissza nem érkezett. Bár én akkor már az újszülött osztályon voltam, utólag elmesélték. Szóval ahogy visszaért a szülőágyhoz, 80/50-re leesett a vérnyomása, kis híja, hogy nem ájult el. Így visszakötötték neki az infúziót, kapott katétert is és még ellenőrzéskor az is kétséges volt, hogy a varrat mellett ödéma van-e, vagy hematóma. Ez utóbbinál műtötték volna. Sürgős vérkép, és még minimum egy óra megfigyelés. Aztán a véreredmény szerint és a főorvos szerint is minden rendben volt, így éjjel 11 óra körül már mehetett a saját, egy személye kórtermébe. Én majd csak másnap hajnali 5 órakor látogattam meg, akkor már szinte virgonc volt. Hát, ennyit rólunk. Szeretjük a kihívásokat. Amiben azóta sincs hiány, anya legnagyobb bánatára: ugyanis egy kissé lusta vagyok szopizni. Pedig mondják, hogy ez a legjobb táplálék, én még is el tudok aludni közben. Persze utána meg gyorsan felébredek, nem is alszom el gyorsan, és sokat fenn vagyok. Sokat fáj a pocakom is, feszegetem a szüleim türelmének határát. De azt mondták, hallottam, nem adnának vissza, nem is cserélnének el senkire. Szerintem nagyon szeretnek engem.